Az előző kötetben ott tartottunk éppen, hogy Dél-Borneón vagyunk, azaz Kalimantánon, Samarindából igyekszünk egy kisbusszal Balikpapan reptérre, hogy elérjük a Celebeszre (Sulawesi) tartó járatot, és a söfőr srácra vonatkozólag épp oly kijelentésre ragadtattam magam, hogy a vezetési stílusa miatt a Jóisten rakja lágy marhaganajba, de szerencsére épp véget ért a könyv, mert mondtam volna mást is, tán, több gyónásra valót.

 

11 óra van, pont egy órával az indulás előtt érkezünk ki, de simán becsekkolunk, az átvilágító kapun se akadunk fent, ahol szokás szerint megint csak sípol minden: a tollam a zsebemben, a víz a kezemben, az aprópénz a pénztárcámban, a műszál a zoknimban, a tömés a fogamban stb., de hát ez itt azt jelenti, hogy rendben, annyi csak az egyedi az eljárásban, hogy mindenkitől elszedik a tollát és az öngyújtóját. Kivéve a miénket, mert amikor a fószer rámutatott az eddig elkobzott tollakra és öngyújtókra, és intett, hogy én is adjam oda, csak a fejemet ráztam, hogy nincs. Ördögi praktikámmal így sikerült tévútra vezetnem elöljáró hatóságokat. (Odabent, a váróterem kis boltjában üdítő és egytálételek kaphatóak. Valamint toll és öngyújtó.)

 

A helyiek itt is nagy dobozművészek, még kézipoggyásznak is felcipelnek mindenféle összespárgázott rettenetet, sípolnak meg villogtatják a masinát azok is, persze, de valamiért csak az egyik nem tetszik az átvilágítós szakiknak. Nagy magyarázkodás a tulajjal aki bevonja a családtagjait is, de a túloldalon is felsorakoznak ám a hivatalosak, nagy erőkkel folyik a verbális küzdelem. De hogy kinyissák, az fel se merül. Ám így meg sehogy sem jutnak dűlőre. Végül a tiszt megfogja a pakkot, jól megrázza, ide hallom, hogy zörög benne valami, -én arra tippelnék, ha szakember lennék, hogy törött cserepet szállíthatnak-, meg a rázástól esik is szét rendesen a mállott kartonpapír. De látom a tiszt arcán, hogy eddig jó, bele is szagol, így sem tapasztal kihágást, aztán leteszi a földre és belerúg, hogy messze szánkázik. De mindez a hivatalos eljárás része lehet, mert a kedves utas is természetesnek veszi, szeme se rebben és lám, meg is érte a fáradtságot, a csomag átment a vizsgán. Megint tanultunk valamit. (Csak azt nem tudom, mit.)

 

Miután megmarad az öngyújtó, és hogy levezesse az autókázás feszültségét, Ildikó rá is gyújt a fal mellett álló hamutartónál, amibe vagy két tucat csikket már beledobáltak. Mire szólnak neki, hogy itt tilos a dohányzás… Látom az Én Tubicám arcának az ő színe változását, amiből egyszerű szemrevételezés útján arra következtetek, hogy a reptér fennállása óta indonéz köz- és tisztviselő ilyen közel még nem állt ahhoz, hogy lenyelessenek vele egy csikket.

 

Ennek ellenére, edzett BKV-ügyfelek lévén iparkodunk magunkat tartani az előírásokhoz, bár itt nem látunk kifüggesztve olyan dörgedelmeket, miszerint az utazásból haladéktalanul kizárható vagyok, ha kéregetni, engedély nélkül árusítani, egy tartály díszhalnál (kistestű kétéltűnél), vagy egy csomag naposcsibénél többet kísérelnék meg szállítani, ez utóbbiakat pótdíj megfizetésének elmulasztása mellett. De ha vannak is ilyen szankciók kifüggesztve, amúgy sem tudjuk elolvasni.

 

Gyalog sétálunk a repülőgépig, a betonon tűz a nap, a pilótafülke ablakait a sugarak ellen a népszerű napisajtó, konkrétan a Kalimantan Post lapjai fedik, feltehetőleg menet közben csak nem lesz ott, mármint a kilátás okán, gondolom, de nem értek a repülőgép vezetéshez, úgyhogy Önök kezeljék ezt félhivatalos információnak.

 

Azt ellenben bizton állíthatom –lévén fordultam már meg roncstelepen, onnan származik ez a műszaki ismeret- hogy ilyen szakadt repülőgépen eddig még nem utaztunk. Értem én, valahol el kell ezt is kezdeni, úgyhogy nem is lázadozom a sorsom ellen, de eddig képes voltam minőségbeli különbséget tenni a légijárművek és mondjuk a MÁV Mátészalka – Kocsord viszonylatán működő pullmankocsik között. Ám most minden összezavarodott. Az ülések koszosak, a belső burkolaton kéznyomok, alattam az ülésben a rugókat egyenként meg lehet számolni –meg is számoltam, de elfelejtettem felírni-, a biztonsági öv csatját kicsit nehéz elengedni, mivel ragad. De gondolom, műszakilag hibátlan a szerkezet, mivel kamikáze pilótákról csak Japánban halottam. És úgy tudom, ott is kivonták őket a forgalomból, központilag. Vagy már mindegyik leesett, szerencsésen.

 

És csak baráti jótanácsként megemlítem, hogyha a Távol-Keleten járva mégiscsak szóba kerülne ez a kamikáze dolog, kínálnák mondjuk lastminitként, olcsón, nagyon kérem, akkor se vegyenek részt egy ilyesmiben és ha valaki mégis nagyon rá akarná Önöket erre beszélni, udvariasan, de a legnagyobb határozottsággal utasítsák vissza.

 

A kötelező mutogatós játékot –hova ugorjunk a mentőmellényben, ha kilukad a gép- egy kifejezetten nagy keblű, és még kifejezettebben negédes sztyuárdesz hölgy prezentálja; nekem külön mosolyokat lövell, vigyem hírét a szakszerű bemutatójának szerte a világba, így kénytelen vagyok bíztató mosolyokat viszonozva folyamatosan a szemébe nézni, bár nem könnyű, elég nagy a dekoltázs.

 

Felszállás előtt még szemrevételezem az előttem levő háttámlában levő javakat: egy hányós zacsi, még egy hányós zacsi –na, ezek itt készültek-, és még egy hányós zacsi, ez utóbbi kicsit gyűrötten; ha nem is pakoltak még bele, ezt már markolászhatták, verejtékezve. Egy kis füzet, Invocation Card, tehát imádságok, biztonságos utazásra szóló könyörgések vannak benne indonézül és angolul. Iszlám, protestáns, katolikus, hindu és buddhista hívek kérhetik a Mindenható segítségét a biztonságos légiutazásra –kiki a magáét; ha ennyiből egyik se talál, okosabb zsidónak állni. Mivel a magyar nyelvű nincs közöttük, szépen beleírom a saját fohászomat, amit légikatasztrófák esetére tartogatok: Hűbazd meeeeg - nebaszkiiiiiii!

 

Az imák különböző hosszúságúak. A buddhisták néhány mantrával oldják meg a dolgot: Namo Tassa Bhagavato Arahato Samma Sambudhassa (3x), a leghosszabb pedig az iszlám verzió. Kissé elmélázok azon, hogy az angol nyelvű muszlimok számára hat sorban összegzik azt, amit a helyieknek úgy ötvenben (Bismillaahirrahmanirrahiim Allaahuamien Akbar, Allahu Akbar, Allahu Akbar –és még innentől számítva másfél oldal): ám ezek húzzanak bele, jobb, ha már most elkezdik, hogy szépen a végére érjenek, mire leesik a repülő.

 

Ám ezt most nem teszi, valamelyik ima tehát bejött, mégsem kell egyelőre zsidónak állni. És a zsidókkal jobb is vigyázni: egy olyan néptől, amely mondhatni a minap beszélte rá Poncius Pilátust bizonyos keresztre-feszítésekre, minden kitelik. Hiszen alig volt 2000 éve, hogy lakossági bejelentés alapján egy bizonyos názáreti származású állampolgárt kivégeztek a megszálló olasz gyarmatosító hatóságok.

 

Bekapcsolják a motorokat. Egy búgó, de egyben felhangokkal zavart, disszonáns hang az eredmény, amiről eddig azt hittem, hogy ilyesmi csak illemhelyek környékén honos. Csodálkozom is: csak nem ezzel megy a gép? Mert nincs benzin? És ezért van távol a személyzet? S megannyi érdekfeszítő kérdés! Mert ha nagyon kell, segítek én is. Ám elég lehet az így kinyert nafta, a repülőút is sima, az időjárás remek, és az is csak egy kicsit tornásztatja Ildikó vegetatív és szomatikus idegrendszerét (ebben szimpatikus és paraszimpatikus), hogy van egy plusz leszállásunk a Közép-Sulewesi-i Palu-ban, és a le-felszállás nem a kedvenc időtöltése. Ráadásul néha jobban paráz a megszokottnál, és így van ez ma is. Az újbóli beszállásnál ismét tudatosul nála a jármű felettébb kérdéses műszaki állapota, majd megosztja velem azirányú kellemetlen érzését, hogy ma meg fogunk halni. Mert ő ezt megérzi. –De Drágám, ezt te már annyiszor megérezted, és nem lett semmi baj! -Na látod, hogy igazam van? Csak azt ne mondd már, te nagyonokos, hogy sosem fogunk meghalni! Ahogy én ezt már annyiszor meg is éreztem.

 

És hogy mi érzett még meg ez én Pittypangom? És hogy ezen kívül mi van még a toraja népség fantasztikus túlvilági nézeteit illetően? Meg hát, hogy szép-szép Soroksár, de azért Balira sem szigorú kényszerből utazik az ember? Hát, az van benne a könyvben. És emiatt meg is érkeztünk:

 

tehát a másik legendás szigetre, Celebeszre -amit ma ugyan Sulawesinek hívnak, csak hogy aztán végképp és semmiképpen se jöjjön ki a Borneo és Celebesz, magyar volt és magyar lesz, világhíres mondás. (Kérdés persze, hogyan mutatna a verdán hátul a Nagymagyarország térkép mellé csapva egy Celebesz? Én látok benne fantáziát.)

 

És hogy még mire, a benne van a könyvben, gyönyörűségesen.