Kedves Barátaim!

        Miután ez már a harmadik könyvben ebben az útleírásos műfajban, valamit a hátérről és a múltról. Úgy kezdődött, hogy az utazas.com-ra kezdtem poapo néven írogatni, egy (két) kiadó is olvasta a dolgaimat, fantáziát látott benne, megkeresett. Fantáziát látott benne, de pénzt nem, ugyanis a könybiznic úgy működik, hogy többezres példányszám alatt a nagyobb kiadók nem foglalkoznak a dologgal, akkora példányt pedig csak az igazi íróknál van, vagy pornószínésznőknél, például itt van ez az Eleven Kanna, vagy valami ilyesmi nevű, könyvet írt róla a Nagyonokos Tanárúr, benne van, hogy eddigi életében miért fogott több faszt, mint kilincset és hogy különben kedvesnővér akart lenni, vagy alapítványi kurátor, vagy együtt mindkettő leginkább, de most majd elvégzi az egyetemet, kommunikáció szakon, mert az orál az erőssége Szóval az 1.000 – 1.500 ezres körüli példányszámok neccesen jönnek ki anyagilag pozitívra, ugyanis a könyvesboltok nagyjából a könyvön szereplő ár 45 %-át fizetik ki a kiadónak, azt is csak utólag, mert a könyvek általában bizományban vannak a boltokban, aztán időnként valamit csurrantanak - cseppentenek. Persze nem egyformák, de úgy vettem ki, nagyjából ez a trend. Így abban maradtunk, hogy én ingyen megírom, a kiadóé a teljes anyagi vonzat, plusz vagy mínusz, és ezt a körülmények ismeretében továbbra is teljesen korrektnek tartom.

     Én hobbyból írok, azt szeretném, minél többen kapjanak kedvet az ilyesfajta utazáshoz. Ennyit tehát a könyvkiadásról, általában. Személy szerint én pedig önkritikusan bevallhatom, nem hiszem, hogy korábbi könyveimmel előkelő helyet foglalhattam volna el a szépirodalom parnasszusán, de azért megpróbáltam kedvet csinálni azoknak, akik anyagi okokból, vagy a csoportos utazástól való felettébb egészséges tartózkodásuk miatt nem láthatják a világnak ezeket a remek részeit. És kérném tisztelettel, ha szabadna bátorkodnom előhozakodni egy Önök számára bizonyára nóvumként ható újdonsággal, már megbocsássanak, akkor most szíves engedelmükkel megjegyezném, hogy amennyiben lettek volna oly kedvesek, hogy készültek volna belőlem, akkor tudhatnák, hogy én, úgyis mint a Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt örök és megbonthatatlan elnöke… jaj, bocs, mellészaladtam!

  Tehát ha Önök olvasták ezeket a könyveket, akkor talán emlékeznek erre a törekvésemre, ha nem, hát nem, mert a lényeg az, hogy van még mit tenni ezügyben. Gondolok itt arra, hogy nemrég a magyar utazási irodás gittegylet egyik tótumfaktuma állt sírásra görbedt szájjal a média nyilvánossága elé, hogy baj van, mert elterjed az a hír, hogy a magyar adóhatóság bekérheti az utaslistájukat és ennek kapcsán rákérdezhet az évek óta veszteséges vállalkozóra, minimálbéres ügyvezető igazgatóra, sarkon kolduló brókerre, hogyan is teccettek mégiscsak megspórolni a szociális segélyből a három hét Mauritiust, olinkluzív, a két hét síelést Svájcban, meg az egy hónapos világkörülit -és talán nem lesz teljes értékű az a válasz, hogy összejött a malacperselyben az apró, és hoppp, nézdcsak!, ennyi lett belőle. (Meg különben is, tiszta megtakarítás az utazás, mert addig se kellett itthon fizetni a gázszámlát meg a medencefűtést.) És ennek az utazási irodás Tiborcnak a panasza elhatolt az én fülemig is, bár szólni itt én nemigen szólhatok, hisz hazának nagyja nem vagyok, de annyit csak elmondhatok, hogy egyrészről nagyon sajnálom a sok utazási irodát, hogy a magyar adócsalókat ezek után csak pult alól tudják majd kiszolgálni, de másrészről az is eszembe jutott, hogy a „Felejtsd el a szervezett utakat” javaslatom újra elővehető, hiszen szervezett utazás nélkül nincs utaslista, így az APEH is csak pusztába kiáltott szó, avagy pengő ércz, netán zengő czimbalom. Tehát újfent: kedves adókerülők és még kedvesebb adózó lúzerek: külföldre csakis önállóan! És az sem változott, hogy éljünk továbbra is korunk kevés normális cselekedetei egyikének, a helyváltoztatásnak (amely amúgy teoretikusan szemlélve lehet ad.1: globális –az utazás- és lehet ad.2. lokális: -ezt pedig a Locomotív GT definiálta: „Kinn is vagyok, benn is vagyok, jaj de nagyon boldog vagyok”, de ezt most ne részletezzük, mivel nem képezi ennek a dolgozatnak a tárgyát). De utazni alapvetőleg is jó, és olcsón utazni még jobb, ha már ingyen nem lehet (monnyonle!) és úgy vélem, ezzel a kijelentésemmel nem pusztán személyes meggyőződésemnek adok emelt hangon hangot, hanem a széles dolgozói tömegekben –elvtársak!- de legfőképpen a magyar lakosság magyarjaiban -testvérek!-, de még legfőképpebben a zemberekben –kedves barátaim!- feltüremkedő igényt fogalmazok meg, zúgó kürtként, zúgó tengerként, zúgó áradatként, zúgó szélviharként, ottahol a zúgaza négyfolyóként, zúgva, meg hát a zúg a Volga. De amikor társaságban erről az önálló utazásról kerül a szó, a középkorú generáció hisztizni kezd: persze fiatal korában mindegyik hú, de laza volt, meg hippi is volt, meg hej de nomádkodott, hogy még a tejes zacskó sarkát is csak úgy a fogával tépte le, sutty, sőt a bolgár tengerparton –Szláncsev Brjág- szőrén ülte meg a nagykőrősi konzervgyár tavaszi vagdalthús konzervét is.

   De hát azóta elszaladtak az évek és hogy jaj, az évek Állj! Aki az eltelt évekre próbál hivatkozni, ne tegye, piszkosul mellényúl, mert aki részt vett az úgynevezett szocializmusnak nevezett hosszútávú kalandtúrán, volt annak annyi élményben része, hogy Közel-Keleten vagy Távol-Nyugaton nagy meglepetés nem érheti, és talán nem tévedek ha azt hiszem, hogy a beköszöntött kapitalizmus sem hagyta az ember nagyon elpuhulni. Nemde? Na ugye. Az életkor tehát nem számít. A hátizsákos műfajban ugyan inkább huszonévesek, mintsem harmincasok a meghatározóak, –az már tényleg túlzás, ha egy 40 alatti homo sapiens valami olyasmit böngész, ahol az a címszó, hogy „Társasutak”!-, aztán következik a család és/vagy a karrierépítés, ízlés és lehetőség szerint, így aztán akkor jópár korosztálynyi szünet következik, pontosabban vége is, mert az negyvenesek-ötvenesek már csak igen elvétve képviseltetik magukat. Pedig elméletileg már rá is érnének, meg ha igaz, pénzüknek is kéne lenni valamelyest –ha annyi nincs is, hogy a szervezett utaknál kifizessék a horror árakat, de hát pont ez a lényeg a hátizsákolós egyéniben, hogy olcsó Nehéz persze vitázni azzal a népi bölcsességgel, hogy mindenütt jó, de legolcsóbb otthon, ám zsinórmértékként azt is állíthatom, hogy egy utazási iroda által meghirdetett egzotikus út katalógus alapár (amihez jönnek még a járulékos költségek, költőpénz, belépők, étkezés és egyebek) harmadából kijön kétszer olyan hosszú idejű egyéni szervezésű világjárás, tokkal-vonóval. És ha most fennkölt szándékoznék lenni –eszembe sincs, de van az úgy néha, hogy az ember akarata ellenére történnek dolgok, például amikor kinyitja a mélyhűtőt és konstatálja, hogy a gyorshűtésre betett, ámde bentfelejtett sörösüveg szétdurrant szilánkjai nagyobb rombolást végeztek a félretett körömpörköltben, mint a körömpörkölt a koleszterinben- azt is mondhatnám, hogy azért kell utazni, hogy az ember világot látott legyen, mert annál inkább tudja helyén kezelni majd az itthoni dolgait is. És aki nem légkondícionált turista buszon, hanem a helyiek között tudta magát jól érezni egy szakadt ázsiai kifőzésben vagy zsúfolt buszon, toleránsabb lesz embertársaival idehaza is, legyen szó magyarokról, románokról, szlovákokról vagy talán még a pirézekről is. És ha valaki jól érzi magát Thaiföldön, Borneón vagy Szumátrán, pont úgy jó fogja érezni magát Bratislavában is, nemcsak Pozsonyban…

*** Folytatás a könyvben.Néhány példány még van belőle Budapesten a Térképkirály-nál.

 1065 Budapest, Bajcsy-Zsilinszky út 21.