KEDVES BARÁTAIM!

Hej, ha én egyszer elmondhatnám életem történetét!

De sosem engedik. (Pedig micsoda kalandok! Amikor például irodában dolgoztam és elfogyott a ceruzabetét! Hogy mi volt ott!) De két dolgot mindenképpen el akarok mondani, úgyhogy meg is teszem. Tehát ezt a 101 kis történetet két önvallomással kezdem, nyugi, a többi már utazásos.

(Nemmintha.)

001 Amiért nem lettem hivatásos író

Ez egy rövid vallomás lesz, tehát nem onnan kezdem, hogy megszülettem, mint igen kis gyermek. (Pedig!)  Ám hogy miért nem választottam az írást hivatásomnak? Barátaim és tisztelőim mérsékelten népes tábora szerint: közkívánatra. (Nagyon vicces, mondhatom, nagyon vicces...) Ám a dolog konkrétan úgy esett, hogy amikor feleségemmel –még a Kádár-rendszerben- összekerültünk, akkor momentán x éve munka nélkül voltam, mármint hogy állandó és bejelentett. Persze dolgoztam én nagyon sokat, főként azon, hogy ezt az igazoltató közegekkel bizonyos papírok bemutatásával elhitessem; ennek sikerességéről csak annyit, hogy a költői kérdéseket –miértnemdolgozik, mitivott- megelőzendő, akkor is könnyebb volt tornacsukában sietősen arrébb távozni, mint rendőrcsizmában utánam tenni ugyanezt, de az is igaz, hogy nem is időztem fölösen Baracskán kmk –közveszélyes munkakerülés- Btk. tényállás okán.

És újdonsült feleségemnek már akkor jeleztem, hogy számomra nem idegen az irodalom, a szép, akár mint hivatalos foglalkozási ág, megélhetésileg. Ő ellenvetett –először, de nem utoljára, ám akkor ezt én még nem tudtam-, és azt fejtegette, hogy az irodalom nem perspektíva. S míg én Petőfivel példálóztam, úgyismint utcanév és érettségi tétel, hitvesem kontraként arra hívta fel a figyelmet, hogy ez a Petőfi, ez is egész életében csóró volt és végül, mint a verskedvelők előtt jól ismeretes, csak egy fátylat hagyott a feleségére. Mit lehetett erre mondani? Erre a kicsinyes megközelítésre?

002 Ahogy írok

Van egy tanmese, az apáról, a fiáról meg a szamárról. Ahogy mennek a vásárba, és hol az egyik, hol a másik, hol mind a kettő, vagy egyik sem ül fel a szamár hátára, de az éppen szembe jövő embereknek egyik verzió sem tetszik. Végül felveszik a nyakukba a szamarat. Közel jártam én is ehhez az érzéshez, amikor kedves barátaimnak oda adogattam egyes útikönyveim kéziratát, mondják el már, hol hibádzik, mi kéne bele még és mi az, ami fölös. És ha igen, miért nem. Legkevésbé sem mondhatom, hogy félvállról vették a feladatot, ezer köszönet érte, mindenki egy emberként vetette bele magát a műkritikába, hogyan és miként lehetne még tökéletesebbé tenni az alkotást. Miért is én igen hálás voltam őnekik. Mert mindenki tudott egy-egy vonást javítani rajta.

Gézám például az egészet teljesen tökéletesnek tartotta, csak a koncepciót érezte kissé bizonytalannak, ezért azt javasolta, hogy ily bíztató alapokra építve kezdjem inkább az egészet elölről. Higgyem el, megéri. Mások megengedőbbek voltak: Bélámnak például a scenírozás ellen akadt csak kifogása, míg Ede anakronizmusokat vélt felfedezni, itt és ott. Elemér oly adatok birtokában volt, melyek egynémely eseményeket teljesen más színben tüntetnek fel, míg Jenő inkább a tartalom-forma szükséges egységét nélkülözte. Borbála csak a nyelven talált ráspolyozni valót, ám ott számossággal; Csabi az egészet megrövidítené, mindegy akárhol, Gabi pedig bátran bővítene, mindegy akárhol. Fecó túl élesnek tartotta egynémely események körvonalazását, ugyanezeknél Lacó inkább elmosódottságot vélelmezett. Balázs (bement a boltba, bekente bajuszát barna bagarollal) az egyes strófák végét tenné blikkfangosabbá, ám nagy tisztelőm, özv. Savanyúné Keserű Karolina ide inkább tűnődő lírát javasolt (bár tudja, hogy nem alaptermészetem a bú, és csak igen ritkán fordul elő, hogy könnyes őszi alkonyokon oly versekbe szedem érzelmeimet, melyekben a világot egy nagy siralomvölgyhöz hasonlítom).

Bea (kedvence a rum volt, nem a tea) egynémely érzékeny jeleneteket óhajtott volna még bele az erre rezonáló női olvasók lelkének ápolása végett (de mást is megivott), jobb oldali szomszédom, Uborka Jenő szerint a humor hiányzik leginkább, ám bal oldali szomszédom, Vígh Emil állítása szerint minden egyes mondat egy komplett Fábry Sándor életmű. Ottó –nem a tótottó- az írást egészen kiválónak tartotta, bár megjegyezte, hogy a mondatszerkesztés bonyolult, a jelzős szerkezetek zsúfoltak, a leíró részeken el lehet aludni, a történetek érdektelenek, a nyelvezet érthetetlen, de amúgy rendben van, az ilyenekből szoktak tízezres példányokat eladni, csak tegyünk a címlapra egy gigászi cicit. Vagy kettőt. A Tibi hiányosnak érzett némely részeket. (Konkrétan, Tiborom? Hát például a szerelmi jelenetnél, Jenő és Lujza között. De hát nincs is benne se Jenő, se Lujza, se szerelmi jelenet! Nincs? Innen is látszik, hogy még hiányos.)

Doktor dr. T. Véz Ödön doktor nagyjából elégedett volt, ám bizonyos reminiszcenciákat vélt benne feltalálni nevesebb elődök szólásaiból (az athéni Aristophanes, a spártai Müia, a klónoszi Sophoklés, a londoni Shakespeare, a felcsúti Maradona), de nem lett volna ellenére bizonyos aforizmákkal olajozni a szárazabb alkatrészeket A soknevű Szittya-Botond-Vajk-Gyakran-Álmos kollegám a testidegenként fityegő liberális pántlikákat csomózta volna le róla, s’ erre kontrázva vitéz Alsóposványossy-Posványyi Tseresnyés Pali bátyám szerint (a Magyar Égre Magyar Ufót Front helyettes alelnök-helyettese –ugyanitt szívcsakrakutatás és aurafotó, megvárható-, az „Én Harcom” időszaki kiadvány felelőtlen szerkesztője, a nemzeti elkötelezettségű „Fórverc! Und Rükverc?” vitriolba mártott tollú glosszaírója, a Néma Levente Vers- és Megmondókör szóvivője stb. stb.; anyai ágon ugyan Grünbaum Trágár von Rumbach Sebestyén utcza und Dohány, de társaságban kerüljük e témát) nem mutat rá elég erőteljesen, hogy az időjárás-változásokért is a tuggyukkik a felelősök, egyben az írást nemzeti színbe ragyogtatta volna be, az Ezer Sebből Vérző Magyarország Felvirágzásért, egészen az utolsó apostrophig.

Hát csoda, hogy ezek a könyvek végül ilyenre sikerültek?

(Ez az etűdös könyvem sajnos már elfogyott. 2016. január.)