Egy Toszkánát bemutató útikönyv –olaszok írták, önmagukról, de sebaj: egy tepsiben sülő almáspite is megállapíthatja magáról, hogy milyen finom az illata, ettől még a tények tények maradnak- úgy nyilatkozik, hogy Toszkánában az ember az érzékein keresztül juthat el a Paradicsomba. No, ez aztán tényleg ígéretes, szép kilátás, de ehhez a reklamációk elkerülése végett mindenképpen hozzá kívánjuk tenni, hogy ez a Paradicsom (Paradiso) semmiképpen sem tévesztendő össze a paradicsommal (pomodoro), de attól még lehet jó, nemcsak lecsóból áll az élet.

Az se zavarjon bennünket, hogy a Paradicsomba csak igen kevesen juthatnak el, tízparancsolat, a tű foka és egyéb bonyodalmak mián (ami felől ha bármiféle kétség is ébredezne, nincs messze innen Róma és a Vatikán, rá lehet kérdezni autentikus forrásból merítve), de valószínűleg erről sincs szó. Mert van egy harmadik, egy toszkán paradicsom is, ami ugyan szigorú valláserkölcsi korlátokat nem emel, de ha hétvégeken, vagy vagy legfőképpen nyáron akarunk ide eljutni, nemigen nyerünk bebocsátást: a vendégfogadókon kint levő „completo”(telt ház, kár csengetni -az olasz kifejezések fordítását fogadják szeretettel) táblácskák jelzik, hogy bizonyára nem teljesen komplett az, aki főszezonban abban reménykedik, hogy üres szobát talál errefelé. Ezért tehát – ahogy a Chili magazinban már több úticélnál is javasoltam – a toszkán Paradicsom felkeresésére legalkalmasabb az elő- vagy az utószezon, és ez korántsem egy vigaszági akció, hanem éppen a lehető legjobb választás: gondoljunk csak bele, bármilyen vonzó is lehet a földi Paradicsom, lármás turistákkal túlzsúfolva mégsem lehet a mennyország. Ennek jegyében szeptember közepe táján indultunk útnak Firenze felé, az Alitaliaval, pontosan az olasz nemzeti légitársaság legnagyobb csődközeli bizonytalansága közepette. Indulás előtt két nappal már pengették a hírekben, hogy kész, vége a légitársaságnak, annyi, csőd, szevasz, estére pedig berohant a 
médiába valamelyik olasz repülőgépügyi amorzó is, hátában a kés, nagylevegő, nagyária, óhh, mamma mia (ó anyám, ne hagyd el az élet rögös útvesztőin szükségben szenvedő egyetlen gyermeked!), orvul meggyilkolának ama gaz olajvállalatok; és aki még repülni akar, kerozint hozzon magával, marmonkannában, de eleget, mert a menet közben üzemanyag híján lezuhanó repülőgépeket az olasz vadászgépek lövik inkább széjjel, kíméletes halál, "grazie mille" (ezer köszönet) a kedves utasok együttműködéséért, ajánlom magamat, legyen máskor is szerencsénk a fedélzeten – amorzó balra el, a zenekar tust húz, amorzó vissza, meghajol, "bravo, bravo!"(azaz ez aztán már tényleg ejha!), a közönség vörösre tapsolja a kezét. Micsoda grandiózus alakítás! Aztán mindenki ül nyugodtan tovább, mert pontosan tudja, hogy csak igazi olasz színház az egész,

 "teatro Italia" (ami Olaszországban a mindennapi élet szintjén megy), ténylegesen semmi sem változott, persze valami prücök állandóan van, cazzo! (indulatmentes indulatszó, magyarban is használatos kötőszó, amúgy a férfi nemi szerv legkevésbé sem akadémikus megnevezését rejti) De valamelyik csak lesz, allora , („nos, hát akkor”; e kifejezés gyakorta használatos, ha az ember éppen nem tud mit mondani, és egy kis időt ezzel is nyer) és tény, hogy a gépek meg repültek ahogy kell és a budapesti Alitalia képviseleten is csak néhány kezdő olaszos érdeklődött szapora pulzussal pulzussal a hogyan is miként felől –beleértve minket is, bevalljuk. Mert miért is ne menne minden rendben? Így aztán –ahogy a többi utasok sem- már mi sem izgattuk magunkat, hogy a Rómából pontosan elinduló firenzei csatlakozásunk majdnem egészen a kifutópálya elejéig bírta, ott egy kicsit várakoztunk, nem sokat, talán ha egy órát, de higgadtan, mert a kapitány bemondta, hogy beragadt a fék, és így felszállás kissé körülményes lenne, de sebaj, kis sárga angyalos szervízkocsi odafutott, szerelő kiszállt, a gép alá ment, eltűnt szem elől, de valami szakmunka csak történhetett alant, mert igen kalapáltak, mint amikor valaki hidegen alakítja fémet és nem kíméli, aztán mintha fűrészeltek is volna, majd távozott a maestro , (mester, de nem a házmester, mert az a portinaio) és
munkálkodásának eredményeként valószínűleg kiragadt a fék, mert ezt követően úgy elrepültünk Firenzébe, mint a parancsolat.

A nyár nagyon meleg a városnézésre, de ilyenkor már kellemes az éghajlat, talán kevesebb a turista is, a sárgás őszi napfény akadálytalanabbul szaladhat végig a Ponte Vección (öreghíd, áll vagy 700 éve, régen hentesüzletek voltak rajta, de a hentesek a maradékokat bedobálták az Arno folyóba. Így a Mediciek elzavarták őket, azóta csak arany- és ékszerboltok vannak rajta – egyből meg is szűnt a dobálózás.),  ritkábban ütközik magasra tartott kis zászlók, művirágocskák, esernyők stb. után menetelő turista csoportokba, hangos németekbe, fennkölt franciákba, disztingvált angolokba és a volt szocialista országok jellegzetes öltözetű polgáraiba. Meg persze az épületeket, az embereket, az ablakokban álmosan hunyorgó macskákat, a ristorantékat (étterem, kiskocsma), az előttük szépen adjusztált jégzúzalék párnákon szkeptikusan bámuló halakat, valamint – különféle csoportképekbe rendezve – egymást és egymás fényképezőgépeit extázisban fényképezgető japánokba. 

Mindez leginkább igaz a reggeli órákra, de aztán csak megtelik a város, megy az elkerülhetetlen sorbaállás mindenhová, képtárba, templomba, nyilvános illemhelyre, így napközben okosabb átmenni az Arno folyó túloldalára bóklászni, itt van a város turistáktól mentesebb, helyiek által kedvelt, élhető része, de azért van látnivaló is, meg aztán le is lehet heveredni a többi ott heveredő közé a Palazzo Pitti (eredetileg a XV században épített, de négyszáz éven keresztül egyre bővítgetett palota, tele a Medici-ek által szorgosan rablott, azaz gyűjtögetett műkincsekkel) előtti téren, nézegetni, majd beugrani némi ételre-italra a közeli kis taverna-k valamelyikébe. Ámde csak körültekintően. Mert Firenze belvárosa nem az olcsó árairól híres. Senkit ne tévesszen meg a látszólag gyenge kifőzdének látszó egység, ott is a magyar árak többszöröséért kaphat egy teljesen átlagos pizzát, pasta -t (olasz alapétel, „al dente” módra haraphatóra, roppanósra, azaz nem kifejezetten puhára és legkevésbé sem szétfőtt tészta ezerfajta öntettel, feltétel, betéttel, szórattal, fűszerrel, péppel, krémmel; aztán jöhetnek rá akár a húsos, zöldséges, akármilyenes raguk, feltétek -de nem feltétlenül). Érdemes benézni a mellékutcákba –amúgy is érdemes, mert errefelé a mellékutcák még hangulatosabban mutatósabbak, mint a forgalmas főutak-, és ha az ember kicsíp egy olyan helyet, ahol mondjuk épp egy olasz nyugdíjas turistacsoport foglalja el a helyek jó részét, rögzítheti, hogy ímhol hát megérkezett, ötven százalékot máris spórolt és pont úgy egy jót eszik. Estére pedig megint szabadon lehet kószálni, mert eltűnnek az emberek az utcákról: a helyiek az Európa északibb részein ismeretes munkarend szerint dolgoznak már és reggel kelniük kell, a turistákat pedig biztos beterelték valami folklórműsoros gyönyörűségbe, kaptak némi borokat is, így aztán zsákban vannak, nem kódorognak szanaszéjjel, amúgy is le kell feküdni, mert holnap utazás Pisába (város toronnyal, nem összekeverendő a pizza–val, ami nem város, és nem is toronnyal, hanem paradicsommal-sajttal, de az is van errefelé), pihenjék ki magukat kedves vendégeink, ne csámborogjanak sehová sem, mert addig sincs gond a turistanyájjal, amíg egyben van, szépen.

Jó lenne ez a várossal is, mármint ha egyben lenne. De nincs. Alkalmi helyi ismerőseink legalább annyira feldúltan mesélik a számunkra egyre követhetetlenebb helyi politikai irányvonulatok dolgait, hogy nem győzzük őket visszarángatni a múltba –nem mintha akkor másként mentek volna a dolgok. Volt például egy igen erkölcsös és hitben elmélyült dominikánus szerzetes, bizonyos Savonarola, akinek anno 1495-ben sikerült a reneszánsz Firenzét –amely életérzés nemcsak a művészetben, hanem a mindennapi könnyed életvitelben is megnyilvánult- négy évig tartó zsarnoki, aszkétikus vallásuralom alá hajtani, búskomor, rettegő, befelé forduló polgárokkal. A fanatikus szerzetes a tömegeket magával ragadó szónoklataival ostorozta a pápaság és a főpapság mai szemmel is nehezen magyarázható igencsak világi viselkedését, a harácsolást, a polgári, a társadalmi és egyáltalán, az emberi erkölcstelenség nyílt színi tobzódását, a krisztusi tanoktól való eltávolodást, és a léha nőszemélyekkel tartott igencsak szoros kapcsolatokat; aki a pikáns részletekre is kíváncsi, például a Borgia pápa cselekedeteiről igen szép számmal születtek írásművek, és bár biztosan emelné a példányszámot, ha ezekből itt szemezgetnénk, de leküzdjük magunkban a korabeli bulvártémák felkarolása iránti érzést. Ámde akkoriban Savonarolát bármiféle korlátok nem zavarták megszállott eltökéltségében amellyel a világi hívságok ellen indított keresztes háborút, működése alatt a díszes ruhák, a ledérnek minősített művészeti alkotások, a humanista könyvek Firenze főterén égtek el és egy napon, a kor szokásainak megfelelő kínvallatás után ugyanitt égett el máglyán maga Savonarola is, amikor már olyan fokúvá vált az elégedetlenség a visszaállított fundamentalizmus miatt, hogy a Signoria -nál (Firenze városi tanácsa –a tanácstagokat két hónapos időtartamra választották, aki hivatali idejük alatt nem hagyhatták el a Palazzo Vecchio-t, a városházát, nehogy korrumpálhassák őket. Csak jelzem, hogy csak a tanácsosok kimenetele volt tiltott, a kérvényezők bejövetele nem, így ez a megoldás nem volt kifejezetten hatékonynak mondható.) betelt a pohár. De a máglya mellett már másnap virágcsokor tűnt fel, és azóta is évente megemlékeznek Savonaroláról, kinek megégetését ugyanott egy emléktábla is hirdeti.

Sőt, a kemény politikai megosztottság még korábban is, Dante idejében sem volt ismeretlen, bár a végkifejlet szempontjából ő valamivel jobban járt. Történt ugyanis, hogy 1300 körül Firenzében két párt csapott össze, a pápa párti guelfek és a császár párti ghibellinek. Dante a császár pártiak oldalára állt de alulmaradtak, így őt száműzték sőt távollétében máglyahalálra is ítélték, az Isteni Színjátékot is számkivetettségében írta. (Lám, míly nagy szerencse, hogy manapság már ismeretlen az az elmaradott és nevetséges középkori felfogás, hogy fontosabb a politikai megbízhatóság, mint a tehetség, szerencsés korban élünk, Deo Gracias (Istennek legyen hála –a katolikus szertartások befejező mondata rendszerint, és nem abban a szórendben értendő, hogy „ hála Istenek, hogy már vége”).

Savonarola története, illetve a menekülni kényszerülő Dante esete szolgálhatna némi tanulsággal manapság is, de úgy szokott ez lenni, hogy akinek szólna a példa, az úgysem ismer magára, így hagyjuk is nyugodni békében ezt a témát is, meg a kellemes firenze-környéki borok után ágyukban pihegő turistákat is, készüljenek csak szépen a másnapi Pisa-i útra.

Ellenben mi nem Pisába megyünk, és nemcsak azért nem, mert amúgy is mindenki oda megy. Persze hiba lenne Pisa erényeit lebecsülni, ott van például a dóm, a 12. századi Európa legnagyobb és leghíresebb épülete, a keresztelő kápolna és persze a világhíres torony is. Azt meg feltétlenül látni kell, mert hogy adná ki magát, ha odahaza megkérdeznék, hogy na, milyen ferde is? És a pógár csak úgy láttatlanba vágná rá, hogy nagyon, meg aztán ráadásul az a ferde torony számos vicces kép elkészítésére pompás alkalmat is ad alkotói fantáziával mértékletesen ellátott utazók számára, ahogy éppen tartják, ne dőljön tovább. Egy örök emlék! Ki ne szeretne tehát ide elutazni?

De mi mégis másként döntünk, mert itt fekszik Lucca is, egy igazán remek, egységes arculatú kisváros, lássunk olyasmit, ami nem azért érdemes a felkeresésére, mert valami rettentően fontos és ismert hanem azért, mert a maga egyszerűségében adja azt, ami: egy alig néhány négyzetkilométernyi hétköznapi történelem. Lucca látszólag kicsi, széltében-hosszában nem több egy–másfél kilométernél, de sietve bejárni mégsem lehet, mivel szinte –és nem is szinte- minden utcában, minden sarkon van látnivaló, és nemcsak a XII - XV századi templomok, villák, palazzo -k (palota), és piazza -k (tér), mert ezekből is van itt szép számmal, vagy persze maga a 800 éves dóm is, hanem az egyszerűségükben mégis rabul ejtő utcarészletek, boltívekkel fedett átjárók, a szűk sikátorok feletti keskeny égboltcsíkot eltakaró lakó-, őr-, és óratornyok, az amfiteátrum és megannyi szemet gyönyörködtető részlete a régmúlt idők Itáliájának. Luccát persze nehéz egy lapon értékelni például Pisa-val, mert az egyik körte, a másik alma, Pisa világhírű építészeti alkotások színhelye, Lucca pedig egy kicsit ittmaradt középkor de ebben a kategóriában úgy jó, ahogy van. Mert míg Firenzében vagy a legtöbb egykori itáliai városban a történelmi nevezetességek közé jelenkori épületek is beékelődnek (nem is beszélve a fasizmus időszakának erőszakos modernizációs építkezéseiről, amelynek számos, ha nem is a történelemből nevezetes, hanem csak egyszerűen régi és szép épület áldozatul esett), Lucca fallal körülvett történelmi városrésze ettől megmenekült –ahogy a költői vénával megáldott prospektus szerzők megállapítják, ettől a sorstól megvédte Lucca-t a fal. De tény, hogy az újabb építkezések azon kívül rekedtek, belül pedig megmaradt az egységes, historikus hangulat és hogy az épületek történetesen még a római korból származnak-e, vagy „csak” pár száz évesek, az élmény szempontjából lényegében egyre megy. Tehát aki nem ragaszkodik ahhoz, hogy képeslapról jól ismert épületek előtt tolongjon és kíváncsi egy élhető, történelmi városra, Luccában nem fog csalódni.

Turisták persze itt is vannak, de nincs túltengés, és az őket kiszolgáló éttermek, szállások is szépen illeszkednek a városka jellegéhez. Az a bizonyos fal kívülről vörös téglás, belülről inkább egy földből készült töltésnek néz ki, ma kerékpárosok tekernek, sportos helyiek futkároznak rajta és tényleg lehet, hogy egyedüli feladata a város történelmi jellegének megtartása, mivel háborús alkalmazására sosem került sor. Lucca ugyanis nagyon ügyesen lavírozott a környékbeli feltörekvő városállamok, a pápaság és fejedelemségek között, és miután a szabadságát V. Károlytól 1369-ben kemény 100 ezer aranyforintért megvásárolta, 1799-ig önálló is maradt. Akkor a franciák elfoglalták és Napóleon, mint hercegséget egyik nővérének, Elisának adta. Az újdonsült hercegnő legkevésbé sem volt harcias, remekül érezte magát és tett is azért, hogy Lucca női szemszögből is komfortosabb legyen. Ehhez úgy hírlik a legjelentősebb harci tette az volt, hogy számos szeretőt – katonai szakszóval élve – csatasorba állított, amely intézkedés közérzetjavító hatását kétségtelenül nehéz lenne vitatni. Ennek ellenére a luccaiak leginkább Giacomo Puccinira büszkék, legfeljebb azt nem értik, hogy ebből a derűs városból hogy születhettek többnyire tragikus hangulatú művek olyan szereplőkkel, mint a lidércek által elemésztett vőlegény (Le Villi), a sivatagban halálba kergetett lány (Manon Lescault), az éhező és tüdőbajos Mimi (Bohémélet), a magára hagyott Pillangókisasszony vagy az öngyilkos Tosca.

De a város korántsem ilyen drámai, érdemes itt szállást keríteni, de talán még érdemesebb a környéken, egyikében a Le Strade del Vino (bor-út, a környék bor-, és olivatermelő gazdaságainak elmés turisztikai elnevezése) haciendáinak. A Firenzéből ide vezető autósztrádáról is jól láthatóak a környező dombokon a szőlő, olajfa ligetek zöldjéből kiemelkedő sokablakos, pasztell sárga, vagy eredeti terméskő színben meghagyott, vöröslő hullámos cserepekkel fedett villák, kúriák, a fattoria -k (majorság) központjai. Ezek a méltóságteljes épületek megtartva a hagyományos mezőgazdasági profilt, néhány szobát vendéglátásra kialakítva, az autentikus berendezést meghagyva, a turizmus szolgálatába állítottak. Ha valaki netán még sosem volt szőlősgazda vagy olívaültetvényes a napfényes toszkán dombokon, most nagyon gyorsan átélheti ezt az érzést. Adott tehát egy gazdaság – csak Lucca környékén többszáz van belőlük –, körülötte birtokkal, központjában főépülettel, nem ritkán egy külön kis kastéllyal is, amit csak úgy egyszerűen villának neveznek. A miénk, a Villa Maionchi – mondhatjuk úgy, hogy a miénk, mert az ember igen gyorsan magáénak érzi –, 1786 óta figyeli körülötte levő szőlőt, olajfaligetet és a vidék történelemi fordulatait. Ez tehát a helyi falusi turizmus helyszíne, és ha egy fattoria nem is falu, de turizmus az van, ámbár az meg annyira nem szembeötlően oszlik el ezen a vidéken, hogy nagyon gyorsan ki lehet esni a jöttment idelátogató külföldi távolságtartó szerepéből. A helyiek pedig közvetlen hozzáállásukkal csak erősítik azt az érzést, hogy nem is egy fizetővendég, hanem egy rég látott kedves rokon érkezett értőn megvizitálni a birtokot. A vizitáláshoz persze hozzátartoznak a jófajta toszkán borok és a háziak készítette ételek is.

Ahogy Magyarországon a pincelátogatásokkor is kerül az asztalra némi házi disznótoros, itt sincs ez másként, csakhogy itt a gazdagon megpúpozott tányérkákon olajbogyók és fokhagymával, mediterrán zöldfűszerekkel megkent, olivában megsütögetett kockázott kenyérdarabkák segítik lefelé a Lucchesi Rosso-t, a Bianco-t, a Rubino di Selvata-t és a Rosso di Toscana-t. Sikerrel. Isteniek az itteni borok, ami különben nem is csoda, hiszen a toszkán bortermelés közel ezer évre nyúlik vissza. Errefelé már akkor öntözgették a szakszerűen készített bort a kupákba, amikor nálunk Szent István királyunk a forró ólmot unokaöccse, Vazul fülébe, feltehetően azokban az időkben szintén szakszerűen. A dilettáns persze, aki nem tudja, hogy errefelé jó borban hiány nem lehet, mert még esetleg nem látta az azienda (gazdaság, üzem) alatti pincéket, bennük a hagyományos hordókkal és kissé odébb természetesen az igényes borkészítés korszerű technikai eszközeit, a biztonság kedvéért becserkészhet magának a lefekvés előtti kortyokhoz bolti bort vagy akár egy pár flaska helyi sört, azaz Birra Morettit is (helyi sör, de azért Heineken, egy kalapos olasz parasztember kortyol a címkéjén jóízűen, ezt mi is megtehetjük, kalap nélkül is akár, legfeljebb nem kerülünk fel a címkére, felhasználóbarát 6,6 decis kiszerelésben, nem úgy mint odahaza a fél literes gyerekadag), de ezt titkolja alaposan, mert boros vidéken sört inni errefelé is komoly arcvesztést eredményez. A dombokra felkígyózó keskeny utak mellett ugyanis kisebb boltocskák is előadják magukat. Hogy bolt-e egyáltalán, vagy inkább a helyiek poharazgatós találkozóhelye, az nem teljesen tiszta, de nem is érdekes. Kapható ez-az, sampon, sajt, sárkefe és a Corriere della sera (napilap; corriere=futár, sera=este. A „della” szó nem azonos a magyar szlengben használatossal -lásd: „dől a della”. Köze sincs a pénzhez.), előtte pedig ott ülnek a gazdák, illetve azoknak az apjai, nagyapjai meg a dédapjai is talán. Az érkező egy kis fejhajtással, tisztelettel köszön, hogy buona sera,(jelentése: jó estét, kora reggeli használata ellenjavalt), ők is bólintanak, hogy rendben, megfelelő neveltetésű ez az idegen. Mert azt ugye látják, hogy járkálnak errefelé mindenféle turistanépek, akik történetesen a világ más vidékein élnek, ámbár valószínűleg maguk sem tudják, hogy miért, holott itt is lehetne.

Este értelemszerűen a vacsora ideje köszönt be a villa -ban,(villa, kastély, és a kettő között) a nap előtte még gyorsan becsíkozza kékre, sárgára, bíborra, lilára, türkiszre az égboltot aztán elköszön, lenézve a völgy felé a házak sok apró fénye csillog, itt pedig a boltíves földszinti teremben már terítenek, a lámpák sárga fénye kiszűrődik a szőlőlugasba, ahová kicsikét ki lehet ülni csendet hallgatni. Odabent sincs nagy zaj, nem diszkó kedvelők választják magunknak pihenőhelyül a toszkánai dombokat, de inkább a kulinárisan fogékonyak. Ez nem egy belvárosi nagy étterem, itt a helyiek főznek, de hat-hétfajta étel biztosan választható, mármint hogy ennyiféle van levesekből, meg ennyiféle van az elő-, közép-, és utóételekből is, köztünk gorgonzola -ból (kék vagy zöld nemes penésszel márványszerűen becsíkozódott, a közeli Lombardiából honos, pikáns ízű és illatú desszert sajt, csókcsaták előtt mellőzendő. Közös fogyasztása jelentős összekovácsoló erővel bír), a carne -kből (vegetáriánusok óvakodjanak, mert ez biztosan valami húsétel lesz, és nem húsjellegű szója), és persze szép szortiment a pasta-k hosszú sorából, boros vidék lévén, al ragu di vino , (felkockázott hús olívaolajon kicsit megsütögetve, majd fűszerekkel megszédítve-elvarázsolva, borral nyakon öntve, párolva) például. Persze nem kell rendelni mindenből, mert hát a modern ember küzd a túlsúllyal amúgy is, leginkább mentes vizet inna, abból is olyat, amelyen egy hete nincs rajta a kupak, de valahogy félrecsúsznak a dolgok, mert hirtelen az asztalra kerül egy kis pogácsaféle, semmi különös, csak olivaolajban frissen megsütött ropogtatnivaló, meleg még, itt van a kemence odébb, onnan jött, van bele töltve némi finom sajt vagy túró, vagy mind a kettő, de csak úgy mutatóba, nehogy a túl intenzív ízével elvegye az étvágyat, hanem inkább meghozza azt, habkönnyen. Így hát az ember mégsem mentes vizet kér, hanem szódásat, mert a borhoz mégiscsak az dukál, mert erre a pogácsára víz nem iható, és akinek nem tetszik, az utazzon haza, egyen otthon puncstortát meg szétfőzött tejberizst, kakaó szórattal, gasztronómia szaknyelven „al’gizinéni” (ahogy a napköziben Gizi néni rosszkedvében csinálta).

De ha mégsem, hát nézegeti közben az étlapot, talán legyen egy Fritto di pollo e coniglo ?(sült csirke és nyuszi), Tortino de gorgonzola con le pere ?(nagyon vágják errefelé ezt a pités, gorgonzolást), de nem az lesz, egyik sem, mert a bőség zavarában való tévelygés közben valahogy az ember elé kerül a nagyágyú, a Bistecca alla fiorentina , (Firenzei módra készült beefsteak) a helyi módra elkészített beefsteak, és itt a helyi mód azt jelenti, hogy az adag felülről közelíti a kilót, legalább, vagy a másfelet, kívül ressen, belül véressen, ahogy annak lenni kell, meg van sütve akkurátusan. Nem volt vele nagy dizájnolás, nem volt formára vagdosás, hogy pont koncentrikus kört alkosson a tányér közepén (egy bélszín ne alkosson, az nem az ő dolga), nem volt kötözgetés, hogy ne essen szét (hát essen, ha akar, de úgysem fog, gyárilag a szarvasmarhában is eléggé egyben van, kötözgetés nélkül), így aztán alakra nem is hasonlít semmiféle ismert formációhoz, geometriailag le nem írható, se négyszög, se rombusz, se gúla, se négyzet alapú hasáb, vagy bármiféle paralel-epipedon -vannak olyan igen elegáns éttermek a világban, hol ez szempont, hát itt nem. Mert ez a husi felvehetné akár Magyarország kimondottan rántotthús-formáját is, továbbra is csak azt tudjuk hangsúlyozni, hogy lényeg a lényeg, egyszerűen be volt tolva a kemencébe ez a kisebb malomkeréknyi marhadarab, ropogott alatta egy darabig a fa, kapott egy kis füstízt is, aztán egyszer csak kivették, a szélei szépen sült barnásak, ha belemetszünk a közepe mosolygó rózsaszín, de abból a lendületesebb formából, nem a Pink Panther, kap egy kis frissen őrölt borst, nem is kell más, és ezt odateszik az ember elé, azt mondják, hogy két személyre, de a fele így is ott marad, hiába minden próbálkozás. És az íze… Hát olyan, amilyen tud lenni egy több napig érlelt, természetes módon és kiválóan elkészített omlós bélszín. Ja, és hogy quanto costa ,(ha így kérdezzük, olaszul válaszolják meg az árat –talán jobb is, ha nem értjük) hogy ez mibe fáj? Tény, kétségkívül, valamivel árasabb, mint Firenze központjában az arabnál az a kebab…De nem is sokkal.

Aki persze bélszínt úgy szeretne enni, ahogy a nagykönyvben meg van írva, errefelé sem fog szükséget szenvedni. Van itt a dombokon pár más fattoria is, fogadnak vendéget koszt-kvártélyra, némelyikben komoly medence is szolgálja a nyári napok hűsöltetését, például olyan is, mint például a dallamos hangzású Borgo La Torre ami egyből ott van Montecarlo dombja alatt, rá lehet látni a várból, meg a medencéből is fel lehet látni a várra, vice versa, úgyhogy senkinek panaszra oka nem lehet, bárhol is van. Aztán ha valaki ide téved, szomjas itt sem marad, mármint ameddig a picékben álló hordókból futja, márpedig azokból évente úgy 55.000 darab palack borra futja –Micimackó kevesebb méz birtokában is nyugodtan aludt, mi se zaklassuk magunkat. És itt a bélszínt másként készítik. Az az ajánlott módja a tapasztalásnak, hogy az ember azt mondja a tulajdonosnőnek, hogy talán csípegetne valamit a Lucca környéki specialitásokból, de csak úgy szájíznek. És akkor érkezik bemelegítésnek pár leheletvékony szelet ilyen-olyan füstölt sonka –mert az igazi ízt így adja ki, vastagabban túl tömény lenne-, vörösebb és halványabb, karakteresebb meg lágyabb is, mellé talán pár szelet padlizsán is kerül, rásütögetve némi fűszeres sajtféle, meg paradicsom, kíséri mindezt egy-két falat forró, sajtos, májas kenyérfalat és ez után akkor az embernek azt mondják a háziak, hogy: eddig és ne tovább! Mármint, hogy eddig pontosan megfelelt a fehér bor, de ne tovább és esdve kérik, hogy ezután inkább a vörössel legyen a cselekmény szála tovább gombolyítva. És így is lőn. Eztán érkezik egy kis gomba, egynémely mártásokba téve, de hogy hol lelhető ilyen remek erdei gomba és ilyen remek szakács, erre az a válasz, hogy ez bizony a Lucca stile (nagyon úgy főznek Lucca-ban, ahogy azt kell). A bélszín persze még csak azután sorjázódik csak elő, ha az ember megbirkózott még valamelyik helyi specialitás leves ajánlattal is, meg valamiféle pasta-val is, de akkor már tényleg itt az ideje. Ám ez a hús már nem nagy darabban érkezik, hanem éppen eltrafálva, annak módja szerint szeletelve, csillogóan fehér, előmelegített tányéron szervírozva belavírozik, nem vékonyan - nem vastagon, kapott egy kis mártást is, csak azért, hogy a helyes sültkrumplicskák (persze semmi pommes frittes, hanem egyben megsütve a kis burgonyácska a sütőben), ha beletoccsanak ebbe a lébe, hát kapjanak valami plusz ízt, mármint ha valaki így gondolja, úgyismint az ősmagyar, úgynevezett tunkolás vonatkozásában. A menüsor még valószínűleg folytatódna, mert távoztunkkor némi csalódás látszik az itteniek szemében, és ígéretet vesznek, hogy legközelebb innen folytatjuk. Ismerve az olasz temperamentumot –meg az itteni konyhaművészetet- ki merne itt nemet mondani? Mert ugyan kifejezetten békésnek és vendégszeretőnek tűnnek, de jobb kerülni a konfliktusokat, hogy mást ne mondjak, páran talán még emlékszünk Isonzóra.

Kilépve az étteremből pont fölöttünk emelkedik Montercarlo hegye, rajta az égbe meredő templomtoronnyal és a várral. Montecarlóból kettő van Európában. Ez a másik. Az egyik (úgy íródik, hogy Monte Carlo) most nem képezi e dolgozat tárgyát, ugyanis egyáltalán nem itt, hanem Monaco tengerpartján fordul elő földrajzilag, kaszinója és egyéb világi hívságai vannak. Ám ha valaki számára lényeges, hogy olyan helyet keressen fel, amelyről még a Touring Club Italiano által szerkesztett magyar nyelvű, igen részletes Toscana könyv sem ír egy kapa hangot sem, de mégis lásson valami eredetit, akkor itt jó helyen jár: Montecarlo bármelyik Lucca környéki gazdaságból autóval fél óra alatt könnyen elérhető. Biztosan nem tévesztjük el: fent van egy hegytetőn, és ahogy egy hegyteteji településtől elvárható, van egy vára, meg egy temploma is, mindkettő tornyos, rendjén. Utcája ugyan már nincs valami sok, adva van egy nagyobb, nagyjából két autónyi széles és úgy-ahogy vízszintes, meg néhány kisebb, jó meredek hegyoldali sikátor, ahol egy autó éppenhogy szűken elfér. Így kézifékes induláshoz tanulságos és mindamellett igen szórakoztató tanpálya, egyből lehet látni, ki a helyi lakos, és ki az autópályához szokott béna turista. Mert aki ebben a manőverben nem felettébb jártas, az életben innen felfelé el nem indul, mert vagy lefullad és ott marad az idők végezetéig, vagy jobb esetben hátrafelé legurul a dombról.

Bár ez nem akkora vész, mert odalent ott terem egy bortermelő fattoria (Il Poggio –vino, grappa, oilo- bor és olíva, a középső szó, a grappa kizárólag olaszhonban készülhet, igen ízletes törkölypálinka, 40 – 45 fokos, a finomabbakat tölgyfahordókban érlelik) és az ottaniak is kifejezetten vendégszeretőek. (Bár Olaszországban nincs zéró tolerancia a beborozott úrvezetők vonatkozásában, erre nézve a helyiektől pontos értesülését nem tudtunk szerezni, mert némelyek szerint egy butélia bor még tolerancián innen van, mások szerint már túl, kisebb egységekről – egy pohár, két pohár, fél pohár – pedig nem tudtuk nyilatkozatra bírni őket.)

A városkában amúgy van néhány kávéház meg kegyszer- és képeslapárus a turistáknak, és egy trafik, ami elé ki lehet ülni vörösborral, ez pedig a helyieknek, ha késő délután magukra maradnak. Minden esetre ez az urbanizációs készlet annak a négyszáz szerencsésnek, aki ebben a történelmi gyöngyszemben lakik, vélhetőleg éppen elég is. Vagyis mégsem. Mert van egy színház is. A színház százhúsz személyes –ismét említeném, jelzésértékűen, hogy a lakosság összesen négyszáz fős-, a nézők java része a földszinti nézőtérből élvezheti az enyhén megdöntött színpadon zajló eseményeket és van még szépen félkörívben két emeletnyi páholysor is, valami elképesztően hangulatos, ha el lehetne képzeli egy 1800-as évek közepe stílusában helyreállított színházat, hát ez az. A háború alatt ugyan tönkrement, aztán pedig jött a mozi és a TV és mindenki azt mondta, hogy minek a színház, de pár lelkes helyi illetőségű másként vélte a dolgokat, tett is érte és most itt van, az előadások teltházasak, ami érthető is, mert ilyen szép kis színházban az ember már csak a hangulatért is szívesen elüldögél.

Montecarlót még IV. Károly német-római császár alapította 1331-ben, aki harci tapasztalatait errefelé szerezte apja, Luxemburgi János cseh király oldalán, aki éppen a firenzeiek csapatát kergette. Később János király a 100 éves háború legnagyobb ütközetében, a crécyi csatában elesett – akkora már vak volt, ami egy kétkezi ütközetben kifejezetten erős hendikep. Így aztán fia követte őt a cseh trónon, majd pedig német-római császár lett. A helyiek, amikor megtudták, honnan is érkeztünk, úgy fogalmaztak, hogy most aztán itthon vagytok, mert hát a ti királyotok alapította ezt a helyet – feltehetően kicsit összemosták a dolgokat, szerte a világon előfordul az ilyesmi, talán az Osztrák-Magyar Monarchia van az agyakban –, mert IV. Károly császár sosem volt magyar király. Minden esetre úgy döntöttünk, hogy mivel abban az időben nálunkNagy Lajos volt a király és őt is majdnem megválasztották német-római császárnak, meg aztán az ő első felesége pont IV. Károly császár lánya volt, tehát szegről-végről rokon, az vesse ezekre a derék montecarlóikra az első követ, aki fejből vágja a középkor olasz városállamainak kis- és nagyhercegeit, őr- és sima grófjait, báróit és válogatott cigánylegényeit időrendben vagy szoros abc-ben, nem bánom. Mindezek ellenére a visszaigénylésről, mint ősi magyar terület (lásd: Borneo és Celebesz, magyar volt és magyar lesz!), nem esett szó.

Az érdeklődőket a vár ura személyesen fogadja. A vár ugyanis privát bástyástól, lőrésestől, börtönöstől, macskástól. A mostani várbirtokos egy igen szimpatikus fiatalember, ezért bástyáról nyíllal le nem nyilaz, és mivel akkorra mi már túl voltunk egynémely borgazdaságon, hát rákérdeztünk, mivégre ez a sok macska, de macskát sem eszik, ezt is tisztáztuk. Megtudtuk ellenben, hogy az eltelt jópárszáz évben komoly ütközetek voltak a vár körül, stratégiai pont lévén Firenze, Pisa, Lucca vonatkozásában, de szerencséjére megúszta, és ezen mi is felettébb örvendeztünk. Legfőképpen azon, hogy elkerülte még az egész Európát vérbe borító, városokat feldúló 30 éves háború is, pedig akkor aztán tényleg volt elég idejük a tisztelt harcoló feleknek a városok precíz feldúlásával is szöszölni, mint ahogy a neve is mutatja.

A számos fattoria ellenére másnap nem volt fejfájás, ezért továbbautóztunk úgy százvalahány ki-lométert Cinque Terréig. A Cinque Terre (magyarul: öt föld) már nem tartozik Toscanához, Liguria tartomány része. Ettől még persze az ember nem kap heves szívdobogást, és ha valaki ebben az állításban kételkedne, hagy hívjam fel szíves figyelmét arra, hogy például csak igen ritkán lehet hallani olyasmiről, hogy mondjuk egy külföldit Parassapusztától Bernecebaráti felé haladva euforikus érzések kerítenék hatalmába, csak hogy személyesen volt szerencséje átlépni a Pest-Nógrád megyehatárt. Amúgy ez már más vidék, mint a fattoriák birodalma. A Cinque Terre öt, hasonló adottságú tengerparti falu vidékét és a körülöttük levő nemzeti parkot jelenti: Riomaggiore, Manarola, Corniglia, Vernazza és Monterosso közös jellemzője, hogy az alig párszázra tehető lakosai a hegyről keskeny, meredek falú völgyekben leszakadó patakok mellett színes lego építőelemek módjára egymásra halmozott négyszögletes házakban élnek, úgy ezer éve már. A történelmi időkben volt ugyan elég gondjuk a tenger felől támadó szaracén kalózokkal – a kikötőket persze itt is védi egy-egy erődítmény, de a házakon a különböző irányban és magasságban elhelyezett két ajtó is arra enged következtetni, hogy tán nem mindig sikeresen, és ha menekülni kellett, az ellenség az egyiken be, a helyi lakos a másikon ki. És mivel a sziklás parton többnyire szűkek a kikötőnek alkalmas részek, így nagyobb mértékű halászat nem fejlődhetett ki, inkább földet műveltek, szőlőt, olívát, narancsot, citromot, bár ez sem volt egyszerű, mert igen hegyes a vidék errefelé, de hordtak rá földet, szakajtókkal, ha strapásan is, de megoldották. Aztán egyszer csak, tizen-huszon éve talán, először az erre tévedő fiatal amerikai turisták írtak róluk lelkendezve, majd mind többen egyre inkább felfedezték maguknak a vidéket, és innen már mondhatni egyenes volt az út a nemzeti parkká alakulásig és az adottságoknak megfelelően a világörökség részévé válásig.

Éspedig megérdemelten: a döntésnél bizonyára értékelték a völgykatlanokba szorult apró falucskák emberközeli, egyedi látványát és hangulatát, előttük a Ligur tengert és a mélykék vízbe belevágó szikla- kiszögelléseket, magasan felettük az erdővel borított hegytetőket, meredek oldalain pedig a lépcsőzetesen ültetett szőlőtőkék sorait. Ahonnan letekintve pedig egy élénk terepasztalnak tűnik a vasútállomás. Mert itt a vonat a legpraktikusabb közlekedési eszköz, a menetidő csak néhány perc a falvak között míg autóval ugyanez nemkissé körülményes: jónéhány kilométert felkanyarogni a keskeny szerpentinen a völgy felső bejáratáig, lelassítgatni, félrehúzódni, ha valaki szembejön, innen pedig egy-két kilométer megtétele után újra lefelé szédelegni és megküzdeni a falu bejárata előtti parkolóhelyért.Mert a falvakba autóval tilos behajtani, mivel az utcák néha annyira összeszűkülnek, hogy egy ehhez nem szokott úrvezető fennakadna az első tíz méter után, meg aztán ide nem is illik a motorizáció. Így a turistákat és holmijukat a magánházakban kiadott szálláshelyre egy személykocsinál is keskenyebb kisteherautóval szállítják be. A látványon kívül – mert már önmagában az utcákon cél nélkül sétálgatni, nézelődni is megéri, bekukkantani a helyi termékeket áruló kis boltokba, és belekóstolni a gasztronómiába – lehet itt a vagy húszfajta javasolt útvonalon túrázni (egy órástól az egy naposig), hajókázni, búvárkodni, kajakozni, kerékpározni, lovagolni és persze vonatozni.

Minden évszakban van valami speciális értelme az ittlétnek, a tengerben fürödni persze csak tavasztól késő őszig lehet, úgyhogy aki erre is súlyt helyez és teheti, annak a legideálisabb időszak a május, amikor már minden élvezhető, de turista még nincs sok. A nagyüzemi halászat kialakulása hálistennek elmaradt, kisüzemben persze van hal szép választékban, így túra közben a nemzeti park egy hegytetei éttermében – Volastra faluban a Gli Uliviben, de semmi fakszni, egyszerű környezet, kiváló ételek – úgy döntöttük, hogy épp itt az ideje a kulináris félórának (lett belőle másfél és egyben a túra vége, al vino és társai okán; aki érti, érti), azzal az elképzeléssel, hogy legyen benne valami pestós (tipikus olasz bazsalikomszósz), a borok mellé pedig egy kis limonchino (citromlikőr, de közel sem valami geil, gagyi vacak) vagy talán egy kevéske sciacchetra (a mi Tokajinkra hasonlító édes des�- szertbor) is. Ezügyben fel is vettük a kapcsolatot Marziával (a nemzeti park bájos idegenvezetője), majd pedig bevontuk a konyhából kisiető szakácsot is, jelenthetem, eredményesen, megint csak sikerült asztalra varázsoltatni egy komplett helyi ételsort. Hogy a beszámolót az oly fontos alapműveletekkel kezdjem, inni Vino Bianco Doc Cinque Terre Costa di Volastra e Costa di Posa került, majd előételnek acciughe salate di Monterosso, frittelle di baccalà, polpo lesso con le patate, carpaccio di pesce spada, impepata di cozze. Eztán jött csak a fő fogás, a troffie ai frutti di mare: frittura di paranza and tonno, alla griglia all’aceto balsamico, majd desszertként a flan al cioccolato Sciacchetrà.

És aki kíváncsi, mit is takarnak ezek a fogalmak, hát bizony azt itt el nem árulhatjuk, utazzon csak szépen el ide, a szakértők szerint mindezek azon dolgok közé sorolandók, amelyekről semmiféle írogatás nem helyettesítheti a személyes megtapasztalást.

És ahogy mondani szokták, aki nem hiszi, járjon utána: a toszkán dombokon és a ligur tengerparton.